A The History of Concrete John Wilson, a kultusznak örvendő dokumentumfilmes első egész estés nagyjátékfilmje. Az abszurd helyzeteiről, mindennapi életből elcsent jeleneteket vicces kontextusba helyező kamerájáról, naplószerűséget éles megfigyelésekkel vegyítő narrációjáról ismert alkotó ezúttal sem hazudtolta meg magát.
John Wilson neve nem feltétlenül cseng teljesen idegenül mindenkinek. Az HBO-n 2020 és 2023 között nagy sikerrel futott a How to with John Wilson, amely hasonló alapkoncepcióra épült, mint a How to Basic című YouTube-csatorna, csak sokkal szórakoztatóbban, nézőbarátabban és értékesebben. Adott egy viszonylag egyszerű, hétköznapi kérdéskör (hogyan beszélgessünk, hogyan fejlesszük a memóriánkat, hogyan főzzük meg a tökéletes rizottót), amelyből kiindulva Wilson mindig valami furcsa és humoros szituációban találta magát. A The History of Concrete igazából ezen koncepció kiterjesztése száz percre. Kérdés, hogy működik-e.
A recept egyszerűen felgöngyölíthető, mégis hosszú ideig működőképes, rendkívül egyedi és szórakoztató.
Adott Wilson „bolyongó kamerája”, ami hamisítatlan New York-i életérzést kölcsönözve (hol máshol is lehetne ezt megcsinálni a világon?) mindenfélét rögzít: halastóvá változtatott tűzcsappocsolyát, cigarettázó embereket, viccesen lengő zászlókat, a saját lakásának berendezési tárgyait. Kicsit össze is mosódnak a naplószerű, otthoni felvételek és a megfigyelésen alapuló utcai életképek, de ez nem baj, mert a rendkívül puritán filmkészítési metódus (Wilson tényleg nagyjából egymaga forgat, cipeli kamerácskáját ide-oda) felold mindent a formában.
Aztán valahogyan rátalál egy sztorira, ráközelít, belebújik. Követi a karaktert, riportot csinál róla, az életéről, a tevékenységéről és mindenről, amit lencsevégre tud kapni. Ebből aztán sokkal inkább egy laza asszociációkon alapuló szkeccsfilm válik, mintsem koherens egész, pláne
nem tudunk meg túl sok mindent a címszereplő betonról, vagy legalábbis nem úgy, mint ahogy elvárnánk egy száraz ismeretterjesztő műsortól.
Nem csupán a felvett anyagok fajtájára, de Wilson teljes attitűdjére jellemző a személyes, illetve az objektív megfigyelés összemosása, amivel létrehozza „személyes megfigyeléseit”. A film is a személyes szintről, nem pedig a betonnal indul. Wilson E/2-ben saját életét ecseteli: volt egy sikeres HBO-sorozata, de immár a jogdíjak is egyre kevesebbet fizetnek, nincs hát más, mint ismét munkához látni, dokumentumfilmet kell csinálni, ha el szeretné tartani magát. Felvetődik a kérdés: miről szóljon hát a következő projekt?
A beton, főleg New Yorkban, ott van mindenhol, legyen hát a beton a film témája! Wilson az elején még meg is kísérli egyben tartani filmjét, elutazik Rómába, az ókor ismert betonhasználó helyére, hogy ott járjon utána a beton eredetének. Egy idő után aztán ez az egész valahogy szétesik.
Megismerkedünk rágógumifelszedőkkel, tetoválásmegőrzőkkel, egy rockzenésszel, akinek felesége nagy nevű bíró volt,
az öntúlszárnyalás 3.100 mérföldes versenyével, és még rengeteg más érdekes és vicces emberrel, szituációval, történettel. A film valahogyan mindig vissza-visszanyeri a struktúráját, mert olyan dolgoknak is szentel időt, amik ugyan elsőre nem tűnnek a betonhoz közvetlenül, hagyományos ismeretterjesztő-dokumentumfilmes módon kapcsolódó témáknak, tágabb perspektívából kiderül, hogy metaforikus, kulturális szinten nagyon is hozzá köthetők, és minket, nézőket is érdekelhetnek. Szóba kerül a lakhatási vagy épp a klímaválság (a betont hasznosító új technológiák apropóján), a szórakoztatóipar idiótasága (még a betonról is jobb forgatni, mint sablonos Hallmark-filmeken dolgozni!), sőt, még olyan filozofikus témák is teret kapnak, mint a megőrzés, megőrzésre alkalmasság kérdése (elvégre: a római Pantheon még ma is áll, míg rengeteg újonnan épített betonépület vagy járda ma már romos állapotban van – hogy lehet ez?).
Hozzá kell tenni, a The History of Concrete több ponton igen sűrűnek érződik. Wilson szatirikus narrációja folyamatosan jelen van, ráadásul gyakran kizárólag ez tartja össze az egyébként nem annyira összeillő képsorokat. Ha pont rosszkor nem figyelünk, akár el is veszíthetjük a fonalat, hogy hogyan is jutottunk oda, ahol most vagyunk az előző szekvenciához képest. Ezen kívül maga a narráció szinte mindent megtesz azért, hogy nevetésre ingereljen minket, és a képsorok is hasonlóan működnek. Ez egy idő után akár fárasztónak is tűnhet, a rengeteg szórakoztató abszurditás akár ki is olthatja egymást. Szerencsére ezzel Wilson is tisztában van, így remek ritmusérzékkel, a film második felére csempészi azokat a képsorokat, amik talán már kevésbé harsányak a film elejéhez képest. A The History of Concrete nem árul zsákbamacskát,
itt tényleg arról van szó, hogy Wilson százpercesre nyújtott egy How to with John Wilson-epizódot.
Semmi újító megoldás, semmi elkomolyodás, semmiféle új téma vagy hangvétel – de ez kit zavar? Immár kiderült, hogy nem csupán félórás etapokban, de nagyjátékfilm hosszúságban is működik a recept. És amíg működik, addig kajáljuk is.
A The History of Concrete a III. Budapest International Film Festivalon látható október 30-án.
The History of Concrete, 2026. Rendezte: John Wilson. Szereplők: John Wilson, Michael Imperioli, Nathan Fielder, Timothée Chalamet, Josh Safdie, Ronald Bronstein.
A The History of Concrete a Magyar Filmadatbázison.
